karcsai református templom

Kategória: ÉPÍTETT KÖRNYEZET
Cím/hely: Karcsa

Karcsa a Bodrogköz legrégebbi települése. Már a honfoglalás előtt is lakott terület volt. Szlávok és avarok éltek itt, s ezt az ásatások során elókerült leletek is bizonyítják. A település neve a török eredetú Kara — fekete- szóra utal. Valószínű, hogy a kabarok Kara — nemzetsége is ezen a tájon vert tanyát.

Más forrás szerint a falu neve szláv eredetú Krivoca, mely görbét jelenet.

A településről az első írásos feljegyzés 1186-ból való, III. Orbán pápától származik. A későbbi századokban szintén többször megemlítik a : 1211-ben II. Endre Karucha néven, majd 1214-ben Karacha elnevezéssel. Számos oklevél tesz még említést a falunkról, főként birtokosok változásakor. Utolsó birtokosa Sennyey Sándor báró és leszármazottai voltak

1631 -tól.

Épített környezet: Karcsa legjelentősebb épített ereklyéje a román kori építőművészet szép emléke, a református templom.

A templom két részből áll. Először a szentély épült meg téglából. Eredetileg önálló központos templom volt. Kívül, mint e típushoz tartozó templomok: köralaprajzú. A fal felületét hengeres féloszlopok tagolják. A féloszlopokat fent ívsoros párkány kapcsolja.

Belül az alaprajz hatszöges középrészhez csatlakozó karéjos fülkéből áll. A szentély belsejét térnyerés kedvéért úgy tágították ki, hogy a karéjos fülkék beálló sarkait lefaragták. A világítást a fülkék falában elhelyezett keskeny résablakok szolgáltatták. A hibás keresztboltozat későbbi keletű. Építési ideje XI. század vége, vagy a XII. század eleje lehet.

A XII. század végén, vagy a XIII. század elején a szúk körtemplomot tágas hajóval toldották meg. Ekkor a körtemplom nyugati részét lebontották és szervetlenül alkalmazott oldalfalakkal, diadalívvel kapcsolták az új román-stílusú hajóhoz. Ez a megoldás ideiglenes volt. Az kétségtelen, hogy a hajó építését tovább akarták folytatni kelet felé, de valami hirtelen közbejöhetett, ami az eredeti építési szándékot megakadályozta. A körtemplomot apsis gyanánt az új hajórészhez csatolták, ahogy most is látható.

A hajó gondosan faragott kóból épült, alaprajza a magyarországi román bazilikák mintájára épült. A típus fó jellemzője a három hajó, de itt a szerkezeti felépítés arra vall, hogy csak egy középtornyot terveztek, de ez a torony sem épült fel soha.

A nyugati homlokzaton oromzatos kapuépítményt emeltek a feltételezett torony alatt. A kapuépítmény erősen kiáll a homlokzatból. Két részből áll: az alsó részt a lépcsős oszlopos kapu foglalja el, a felső rész oromzatos és vakárkádos. A konzolokon nyugvó oroszlánok és az alatta lévó figurák szimbolikus jelentésúek.

A templom belsejében lévó kóruspillér-fejezetek általában levélsorokkal vannak díszítve, de a déli pillér alsó fejezetén verekedó emberpár látható, melyet egy harmadik alak figyel. A baloldali alak egészen hátra csavarta a harc hevében társa fejét, belekapaszkodva jobb kezével ellenfele hajába. A másik kifordított fejú alak baljával belemarkol támadójának szakállába. A heves verekedés a jó és a gonosz küzdelmét jelképezheti, vagy esetleg az 1054-es egyházszakadást ábrázolja.

1874-ben Schulek Frigyes készített tervet a templom felújítására. 1896-ban egy egyszerűbb változat készült el.

A karzatra a hajótérből falépcsón lehetett feljutni, de nem a mai feljárón, hanem a déli oldalon. Onnan tovább vezetett egy létra a toronyba, hogy a harangozó és a túzórök fel tudjanak jutni. Veszély esetén „félreverték” a harangot.

A torony közepén a négy égtáj felé ablak nyílt, s ezekből jelezték, hogy merre ütött ki túz a határban. A templom mennyezete giccses volt ugyan, de főként a gyermekek számára ámulatba ejtó, meseszép látvány. Olyan volt, mintha az égbolt borult volna föléjük: színe kék, mint a padoké, s a hold, s a csillagok ragyogtak rajta.

Templomunkat az Országos Műemléki Felügyelőség 1968-70-es években restaurálta. Új tetőszerkezettel és magas haranglábbal látta el. Ma is funkcionál a református egyház tulajdonában.

Monda a templomról

A karcsai emberek mindig álmélkodva, áhítattal, vegyes csodálattal álltak református templomuk közepén. Senki nem értette a titkot, hogyan került erre az eldugott helyre ez a csodás, hatalmas építészeti remekmű.

Az idós emberek akkor mesélni kezdtek, s egy varázslatos világ tárult fel a hallgatók előtt.

Szeretett szülőföldünk, Karcsa évszázadokkal ezelótt mocsár-és lápvidék volt. Hatalmas kiterjedésű erdök között kanyargott a Karcsa folyó, melynek kristálytiszta, mély vizében tündérek éltek. Csodálatos, vörös kövekből épített palotájukban vidáman töltötték napjaikat a víz mélyén. Versenyt úsztak a csillámló pikkelyú halakkal, dalra fakadtak a szépen szóló madarakkal, s kecsesen táncoltak a vízparti fák lehajló ágai alatt.

Ennek a csodálatos, gondtalan életnek vége szakadt, amikor a szomszédságukba rút, gonosz boszorkányok költöztek. Addig ármánykodtak, míg a tündérkirálynó összehívta lányait, s nehéz szívvel bár, de eldöntötték, hogy más vidékre költöznek. Palotájukat azonban nem akarták az ellenségeik kezére adni, ezért úgy határoztak, hogy emléket hagynak a falucska lakóinak, akiket nagyon megszerettek, mert mindig békében éltek velük.

Egy szép holdfényes éjjelen a királynő feljött a víz színére, és alkalmas helyet keresett, ahol messzire látszó, csodálatos templomot emelhetnek.

Meg is találta ezt a dombot, s másnap serény munkába fogtak a tündérek. Szétbontották a vízi várat, s a vörös márványtömbökből építették a templom vaskos falait. Már készen állt az épület, csak a torony felrakása volt hátra. Két tündérlány meseszép ezüst harangot hozott.

Szálltak, a szélnél is sebesebben a víz felett.

Jaj, de a boszorkányok amint megpillantották a csillogó harangot, üldözőbe vették óket.

Már-már a markukban érezték a zsákmányt, amikor megszólaltak a kakasok a faluban. A boszorkáknak nem volt többé hatalmuk, visszatértek a víz mélyére. Sajnos, a haranghozók is úgy megijedtek a kakasszótól, hogy a folyóba ejtették értékes terhüket. A harang így ott maradt a víz mélyén, s vele egy tündérke, hogy órizze a különleges templomot és az iszapba ágyazódott harangot, s minden száz évben kondítsa meg a valaha itt élt tündérlányok emlékére.

Teltek-múltak az évek, a végtelen idó homokóráján peregtek a századok, de a Karcsaiak nem feledték a régi regét.

Az egyik éjjelen egy halász különös hangot hallott a víz mélyéről. Tudta, hogy a harangot kondította meg az órtündér. Gyorsan elmondta hát a falubelieknek, honnan jött a hang. Összedugták a fejüket az emberek, hogy kitalálják, hogyan húzhatnák ki a harangot a Karcsából. Minden család a legerősebb fejeszöszból vitt a kötélveró mesternek, hogy erós köteleket készítsen. Ezután befogtak 24 pár ökröt, s kimentek a víz partjára. Közben a többiek elrekesztették a folyó vizét, s ástak, ástak a mederben. Rábukkantak a harangra. A gombjára ráhurkolták a köteleket s „No, Isten nevében!” felkiáltással nekifeszültek a munkának. Nehezen, de kimozdult a harang, s az ökrök inaikat megfeszítve húzták kifelé. Ekkor egy hang hallatszott: Jaj, a kisujjam! Az emberek megijedtek, az ökrök térdre rogytak, a kötelek elszakadtak, s a harang visszahullt a mélybe, s örökre eltűnt a folyó vizében.

Azóta is ott alussza örök álmát, s csak százévente kondul meg. Sajnos, senki nem tudja sem a helyét, sem az újabb harangszó idejét.

A templom ma is áll, s emlékeztet bennünket a régi-régi regére.

Tompa Mihály szolgadiákként tanult Sárospatakon. Legációban járt Karcsán, s akkor látta először Árpád-kori templomunkat. Gyönyörű elbeszéló költeményt írt róla, A karcsai templom címmel.

Források:
• Jósvainé dr. Dankó Katalin: Karcsa- Református templom (Tájak-Korok-Múzeumok
Kiskönyvtára 572. szám, TKM Egyesület, 1998.)
• Nagy Géza: Az ezeréves Karcsa krónikája /386-394. o./ (Miskolc, Alpes