Bársony-házi szakócák Miskolcon és Budapesten őrzött példányai

Kategória: KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG
Cím/hely: Miskolc
Weboldal: www.hermuz.hu

A Bársony-házi szakócák Miskolcon és Budapesten őrzött példányai

1891 augusztusában Miskolcon, Bársony János városi tiszti ügyész házának alapozásakor az építőmunkások három különleges formájú leletre bukkantak, melyek a sárga agyagból, mintegy 2,5 m mélységből kerültek elő. Bársony János a két nagyobb darabot először elajándékozta. A ma a Herman Ottó Múzeumban őrzött (feliratos) darabot Széll Farkas debreceni táblabíró kapta, míg a legnagyobbat a kor híres polihisztora, Herman Ottó vehette át, mintegy ajándékként, 1892 karácsonyán.

A tudós Herman azonnal felismerte a lelet jelentőségét és hamarosan alkalmat kerített a másik két darab vizsgálatára is. Tisztában volt azzal, hogy a környék geológiai viszonyainak felmérését is figyelembe véve a „szakócák” alkalmasak lehetnek arra, hogy bizonyítsák az addig sokak által tagadott feltételezést: Magyarország területén is élt a jégkorban (őskőkorban) ember. A megtalálás körülményeinek, a leletek tipológiájának és a környezet geológiájának alapos vizsgálata után 1893-ban részletes elemzést jelentetett meg az Archaeológiai Értesítőben. Itt egyértelműen a „szakócák” őskőkori (paleolitikus) eredete mellett foglalt állást.

Herman Ottót a Bársony-háznál és a következő években Miskolc több más pontján (pl. az avasi református temetőben vagy a Petőfi u. 12. sz. alatt) előkerült leletek inspirálták arra, hogy a környék földtani viszonyainak felülvizsgálatát szorgalmazza jó barátjánál, az akkori földművelésügyi miniszternél, Darányi Ignácnál. E munka részeként kapott megbízást Kadić Ottokár, a Magyar Állami Földtani Intézet geológusa a Bükk hegység barlangjainak átkutatására. A munkálatokat a Kecske-lyuk és a Büdös-pest nevű barlangokban kezdte, eredménytelenül. Ezután Herman Ottó javaslatára a Szeleta-barlangban folytatta ásatásait, ahol is az 1906-tól 1913-ig tartó feltárásokkal immár megdönthetetlen bizonyítékokat szerzett a kárpát-medencei jégkori emberek egykori létezésére.

A Bársony-házi „szakócák” és a szeletai kb. 2000 kőeszközből és gyártási hulladékból, valamint számos ősállatcsontból álló leletegyüttes előkerülése óta a mai Magyarország területén több mint száz barlangi és szabad ég alatti lelőhelyről ismerjük az őskőkori ember hagyatékát. A hagyomány szerint a magyarországi őskőkorkutatás kezdetét 1891-től számítjuk.

A Bársony-házi "szakócák" legnagyobb és legkisebb példányait napjainkban a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik.

Szakmai értékelés

A szakóca egy kőből (kvarcitból, vulkáni kőzetből, kovaféléből) a háromszöghöz közelítő formára, pattintással kialakított többcélú marokkő eszköz (kézi balta). Megmunkálása kétoldali (bifaciális). Alsó része keresztmetszetben vaskos, hegye vékony. Az ember a korai és középső paleolitikumban használta húsdarabolásra, csontfeltörésre és talán vadászatra is. Legismertebb típusai az abbeville-i és az acheul-i. Legfiatalabb darabjait a középső paleolitikus moustéri kultúra kb. 50 ezer éves telepein találták.

Tipológiai értelemben a három Bársony-házi kőeszköz egyike sem szakóca! A két nagyobb inkább a felső paleolitikus szeletai kultúrkör levéleszközeivel mutat rokonságot. A harmadik, legkisebb darab alapvetően nem kőeszköz, sokkal inkább egy természetes formájú és erősen kopott kődarab. A szélein látható szilánknegatívok egyaránt lehetnek természetes roncsolódás eredményei, illetve az ősember által végzett próbapattintások.

Mindhárom kő nyersanyaga a Bükkszentlászló környékén gyűjthető, ún. üveges kvarcporfir, melyet az utóbbi időben az ásvány- és kőzettan szakemberei inkább metariolit néven említenek.

A két nagyobb eszköz megmunkálása kétoldali. Kialakításuk közben feltehetően felváltva használtak ún. kemény (kő) és lágy (csont/fa) ütőket. Feltehetően mindkettő hasonló okból, hasonló feladatra készült. E feladat azonban inkább kultikus, mint mindennapi tevékenységhez köthető. Habár kidolgozásuk a szeletai levélkaparókat és levélhegyeket idézi, azok a napi használatra alkalmasabb, kisebb méretekben készültek.

A „szakóca” elnevezést leginkább a kutatástörténeti hagyomány miatt alkalmazzuk, a pontos meghatározáshoz talán közelebb jár a „díszlándzsa-csúcsok” megnevezés.

Források:
Herman Ottó (1893) A miskolczi palaeolith lelet. Archaeológiai Értesítő, XIII. köt. 1-25.
Kadić Ottokár (1915) Szeleta-barlang kutatásának eredményei. A m. kir. Földtani Intézet Évkönyve, XXIII. köt. 4. füzet.
Szolyák Péter (2011) Elsődleges nyersanyag-feldolgozás nyomai a szeletai kvarcporfir lelőhelyén (Bükkszentlászló). A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, L. 47-66.